Valahol máshol
Szabó Balázs zenetörténész, zenekritikus
Bágyi Balázs Valahol máshol címmel megjelent első szerzői lemezének meghallgatása után elgondolkodásra indító zene emlékével, sokféle benyomással gazdagabban állhat fel a jazzrajongó a karosszékből. Hadd tegyem hozzá azonnal: egyértelműen pozitív benyomásokról van szó - a sokféleség pedig vitán felül jelzi: gazdag és változatos anyaggal találkozunk a zeneszerző-dobos-zenekarvezető bemutatkozó korongján.
Az ízléses és nemzetközi szinten is versenyképesen megtervezett borító belső oldalát kinyitva Bágyi szerencsére rögtön elárul néhány műhelytitkot. Az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző, egyszerre költői-filozófikus és szakszerű kommentárból hadd emeljek ki először is egy részletet, amely talán mottója lehetne mindannak, amit a lemezen hallhatunk: "Rengeteg hasznos tapasztalattal teli hátizsákom a vállamra vettem, magam mögött hagyva a nagyvárosi nyüzsgést és zsúfoltságot. Otthonra leltem egy olyan helyen, ahol szikrázóak a színek, élesek a körvonalak és a szélcsend ritka jelenség. Sukoró spirituális hely." A zenei anyag sokszínűségét, ugyanakkor a felvétel egészének nehezen megfogalmazható, de annál világosabban érezhető atmoszféráját egyaránt megmagyarázzák ezek a sorok. Bágyi Balázs hátizsákjában az elmúlt évek alatt zenei- és élettapasztalatok sokasága, számtalan koncert emléke, jelentős muzsikusok inspiráló hatása, tanulásból és tanításból eredő felismerések tömege halmozódott fel: nem csoda, hogy életének egy szakaszát lezárva, Budapestről a Velencei-tó partján megtalált inspiráló lakóhelyre költözve úgy érezte, hogy itt az ideje a számvetésnek, a zenéről, életről idáig kikristályosodott gondolatok rögzítésének. Hogy nem hirtelen elhatározás, karrierviszketegség, hanem valóban végigélt érlelődési folyamat végeredményéről van szó, bizonyítja a szerző zenéjét illető önmeghatározása: "Zeném jazz. Közép-kelet európai jazz. Népzenét, bluest, sok mindent magába fogadó belső világomon átszűrt, saját zene." Találgatnunk tehát a létrejött zene gyökereivel kapcsolatban sem kell - Bágyi lefegyverző őszinteséggel tárja ki a kapukat és hív be otthonába. Számunkra ezek után már csak egyetlen kérdés maradt: a jelzett sokféleségből hogyan lesz egység? Milyen lesz ez a saját zene?
A jazz nemzetközi és hazai történetének ismerői előtt valószínűleg sem az előadóegyüttes összetétele, sem a zenei elképzelés nem tűnik majd előzmények nélkülinek. "Kerestem a gondolataimhoz illő zenekari megszólalást, egy szabadabb, tágat tereket hagyó, áttetsző, levegős hangzást. Kerestem az akkordszerű tömörség helyett a lineáris mozgásokat. ... Kedvelem a mélyebb lágékban megszólaló "meleg, barna" tónusokat." A fentieknek megfelelően kiválasztott apparátus: trombita (szárnykürt), szaxofon (tárogató), bőgő, dob összeállítás - azt hiszem - sokak számára automatikusan Gerry Mulligan, Chet Baker, Bob Whitlock és Chico Hamilton legendás, 1952-es kvartettjét, annak áttört és színes hangzását, együtt lélegző kamarajátékát idézi fel. A jazz és a népzene összeházasítására szintén nem ez az első kísérlet, az elmúlt évtizedek magyar jazz-zenéje jó néhány nagyszerű albummal bizonyította már az elképzelés életképességét: sokak nevében hadd említsem itt most csak Szabados György életművét. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Bágyi Balázs lemezét a kockázatot elkerülő, már jól bevált mintákat követő utánzásnak kellene tartanunk: még korántsem merültek ki a zenei anyagban és az hasonló összeállítású combóban rejlő lehetőségek.
Előrebocsátom a lemez meghallgatása után kialakult összbenyomásomat: Bágyi Balázsnak sikerült a sokféleségből egy vonzóan újszerű egységet kikovácsolnia. Nem állítom, hogy az album minden pillanata egyformán tökéletes, de az atmoszféra, a kisugárzás végig állandó hőfokú, a kivitelezés profi, a végeredmény pedig értékes és szép muzsika, kivételes pillanatokkal. Persze ez nemcsak a zeneszerzőn múlott, méltánytalanság lenne megfeledkezni a közreműködőkről. Tűzkő Csaba (szaxofon-tárogató), Hámori János (trombita-szárnykürt) és Oláh Péter (bőgő) a szó legszorosabb értelmében véve partnerei a vezetőnek. (Jó olvasni a kísérőfüzet elismerő sorait: "Ez az album igazi műhelymunka eredménye. Sok ötlet felmerült, örömmel vettem a kritikákat, mindeközben rengeteget tanultam magam is.") A szövegből ugyanakkor az is kiderül, hogy ennek a lemeznek az elkészítéséhez már az első pillanattól kezdve sem központi akarat keresett végrehajtókat, hanem egy ötleteket adó muzsikus partnereket: "Számomra fontos, hogy a kvartett tagjai tág teret találjanak egyéni játékstílusuknak és személyes improvizációs kifejezésmódjuknak." Nos, az előre meghatározott szándék célhoz ért: valódi párbeszéd alakult ki a kvartettben, ahol az egyénenként is elsőrangú kvalitású muzsikusok erőlködés nélkül találták meg a közös nevezőt.
A darabok gondos megkomponáltsága biztosítja, hogy az együttes tagjai egyenként is bőséges teret kapjanak a bemutatkozásra. Nem olyan egyszerű kérdés ez, mint amilyennek látszik, hiszen 1. a zenekar kis létszáma miatt viszonylag rövid időn belül kell fellépniük az egyes játékosoknak szólószerepben; 2. mivel a zenei anyagot meghatározó, eleve eltervezett lineáris vonalvezetés miatt az akkordhangszer (zongora, gitár stb.) hiányzik az együttesből, a muzsikusoknak a szokottnál is nagyobb súlyt kell fektetniük improvizációik felépítésére, hiszen a témaelemek variálása mellett a harmóniai történést is érzékeltetniük kell játékukkal. Mármost minderre egy viszonylag szűk hangszínskála áll rendelkezésükre - persze segít, hogy Tűzkő szaxofonról tárogatóra, Hámori trombitáról szárnykürtre is vált közben, tehát a fúvósok hangzása önmagukban is állandóan új színekkel gazdagodik. A számok felépítése egyébként a hagyományos mintát követi: a téma bemutatása után a két fúvós szólója, majd a bőgő, esetleg a dob rövidebb kiállása következik, majd a téma általában változatlan formában történő visszatérése kerekíti le a darabokat. Kompozícióiban a dobos-zeneszerző eleve jól eltalált arányban igyekezett tartani az improvizált és komponált részeket, e tekintetben a Sukoró hangjai II. (5) képviseli az egyik végletet: a darabban egyáltalán nincs rögtönzés, a basszus ostinátója felett a két fúvós párhuzamban mozgó szólamaiból dallamos, kellemesen hallgatnivaló zene születik. De hasonlóan megkomponált a címadó szám, a Valahol máshol (2) témabemutatása is például: a vonózva játszó bőgő és a két fúvós barokkos hangulatú, tiszta ellenpontban szólaltatja meg a témát.
Ha már a témáknál tartunk: a lemez számomra egyik legnagyobb és kellemes meglepetése az improvizációk alapjául szolgáló tematika magas színvonala. Bágyi tehetséges és ötletgazdag komponistának bizonyul, a témákban sok fantázia van, ugyanakkor jól formáltak - mindennek hasznát látják a remekül követhető improvizációk is. A kísérőszövegben jelzett zenei gyökerek sokfélesége persze itt érhető tetten a legkönnyebben, hiszen hagyományos blues-séma (Nagytétény - 7) és félreismerhetetlen délszláv hatás (a hallatlanul dinamikus, asszimetrikus ritmusokkal megkomponált Szúnyogtánc - 6 vagy a gyönyörű Lágy balkáni szél - 8) éppúgy felfedezhető a lemezen, mint a magyar népzenére tett utalások (Sukoró hangjai I. - 4). Ez utóbbi egyébként az album tematikai szempontból leggazdagabb, s talán legjobban felépített darabja: a tárogató által bemutatott „magyar” téma a bőgő és a szárnykürt kitartott hangjaiból alakított modern harmóniavilágban jelenik meg, míg a dob távoli égzengéshez hasonló effektusokkal talán a Velencei-tó viharait jeleníti meg. A lassú bevezetést követően felgyorsul a tempó és a bőgő egy, a 16. század zenéjében általánosan is használatos basszus-ostinatóra emlékeztető sort kezd játszani, melyre enyhe spanyolos ízzel-színnel épül fel az improvizáció. A téma újraidézését követően aztán mintha újra indulna a szám, de csakhamar már csak a bőgő ostinato marad az egész zenei anyagból, hogy végül az is elhaljon a csendben.
A klasszikus és népzenei utalások mellett említésre érdemesek a jazz elmúlt stíluskorszakaira történő rejtett hivatkozások is: a címadó szám (Valahol máshol - 2) például tiszta és stílusos cool-zene, a Nagytétény a jazz legfontosabb gyökerének, a bluesnak hódol, a nyitó Tűzugrás és a Szúnyogtánc belevaló, dinamikus modern jazz, a Drumsolo No. 2 (3) (az egyetlen szólószám a lemezen a szerző virtuóz előadásában) kicsit kísérletezőbb hangot üt meg, míg az említett Sukoró hangjai 2. az improvizált és komponált zene határán az utóbbi területére lendül át.
A Velencei-tó partján fekvő Sukoró, Bágyi Balázs lakhelye - úgy tűnik - nemcsak "szakrális hely", de jazz-zenészek számára egyértelműen inspiráló is: e gyönyörű vidék hangulatát kívánta hangokba foglalni a zeneszerző, itt kerületek papírra az ötletek, itt próbálták a lemez anyagát, melyet - a hasonló folytatás reményében - szeretettel ajánlok minden jazzrajongó figyelmébe!